Ady vers újra olvasva

Nem is értem magamat, olyan mintha szemérmes lennék. Igaz, hogy napok óta készülök írni, és eddig az idő hiánya, meg a fáradtság tartott vissza de most, hogy van időm, alig akaródzik nekiállnom. Egyrészt szépen sorakoznak ugyan a gondolatok, amiket "papírra" szeretnék vetni, másrészt viszont úgy tűnik szoknom kell újra, hogy "kitárulkozok". Az elmúlt időszakban valahogy mintha eltűnt volna belőlem az a fajta önbizalom, ami korábban kétségtelenné tette számomra, hogy mindenkit érdekel az, amit írok.

Lássuk csak mi foglalkoztatott az elmúlt napokban: egy (vagyis több) videó, ami a FB-n kering. Nevezetesen ez és ez. Persze van még, de ez a kettő tetszett nekem a legjobban. Valamelyik reggel néztem meg. Őszintén szólva először nem is nagyon esett le a komikuma a videónak, olyan hatással voltak rám Nagy László szavai. Ültem a hajnali félkómában, elállt az amúgy még be sem indult szavam. Egyszerűen HATÁSsal volt rám, annyira hogy azóta is vissza, visszakanyarodnak a gondolataim a vershez. Eszembe jutott hogy én mindig is szerettem az irodalmat, a verseket is. Olyan szerencsés voltam, akinek -egy kivételével- kiváló irodalom tanár jutott. Sok-sok év elteltével is eszembe jut Rudi bá' és az órái, az egyetemi magyar órákról most nem is beszélek. Mégis ezek a körülmények, előadások csak bevezetést jelentettek egy világba, ahol a versek nem csak tetszenek, vagy nem tetszenek, hanem HATnak is.
Az jutott eszembe, milyen kár, hogy amikor ezekkel a versekkel először találkozunk még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy befogadjuk őket. Ha elég érdeklődők, és nyitottak vagyunk értjük őket persze, talán meg is értjük, talán egy magunk számára sajátos jelentést is tudunk hozzájuk rendelni, de ahhoz hogy úgy IGAZÁN hasson, ahhoz túl fiatalok és túl tapasztalatlanok vagyunk. Ha pedagógus lennék azt hiszem ezt szeretném leginkább átadni a diákjaimnak, az érzést. Addig kutakodnék, akár félredobva a kötelezőket, amíg nem találok olyan verset, ami őket, akkor, ott, abban a korban megérinti. Mert azt hiszem az az élmény örökre elkötelezetté teheti a fiatalokat az irodalom iránt. Rájönnének, hogy vannak emberek, akik azért születnek erre a világra, hogy szavakba öntsék, ami nekünk halandóknak nem sikerül. Hogy bizonyos szituációkban, akár helyettünk szól(ja)nak. És igen, én azt hiszem szentségtörő módon akár fenti videókhoz hasonló dolgokat is képes lennék bevetni a cél érdekében. Hiába javíthatatlanul naiv vagyok.
Visszatérve a versekre és hatásukra, több hónappal ezelőtt újra a szemem elé került egy Ady vers. Nagyon szíven ütött, kinyomtattam és eltettem. És már akkor is ez járt a fejemben, hogy amikor először találkoztam vele, már mellettem volt Tomka, a párom, de őszintén szólva nem igazán kapcsoltam össze magamban, őt és a vers üzenetét. Az én ifjúkori olvasatomban volt két öreg, akik szerették egymást és leéltek egy életet egymás mellett. Szép, szép, jó még megható is talán, de e fajta hívságok kit érdekelnek még 18 évesen. Majd' 30 év, sok konfliktus, még több szép élmény, számtalan szürke hétköznap kellett ahhoz, hogy most újra olvasva összeszoruljon a szív, a gyomor és megjelenjen előtted a társ, az ÉN TÁRSAM képe.

"Már vénülő kezemmel
 Fogom meg a kezedet,
 Már vénülő szememmel
 Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet."

Az első, ami mégsem az

A szerző, alias én, magas, csinosnak mondott, hosszú fekete hajú, kék szemű, a középkor küszöbén viruló nő vagyok, aki igen jól érzi magát a bőrében. Karrierem szépen ível felfelé. Egy átlagos családot terelgetek a hétköznapokban, és nem okoz gondot megfelelni a munkahelyi, és a magánéletbeli elvárásoknak sem. Jó időbeosztással könnyedén látom el a családot, a számomra fontos munkám mellett. Nekem így kerek a világ...

Na jó senki nem vádolhat azzal, hogy nem próbáltam meg. Egykori tanárom-aki nem mellesleg egy piacvezető női magazin főszerkesztője volt- javasolta, hogy találjak ki egy alteregót magamnak. Úgy könnyebb lesz távolságot tartanom a figurától, amikor írok, Megfogadva a tanácsát fentebb láthatjátok gyenge próbálkozásomat.
Természetesen sem magas, sem karcsú nem vagyok, de még a hajam sem hosszú fekete. Küzdök a mindennapokkal, gyűröm a szeretem és nemszeretem munkákat otthon és a munkahelyemen egyaránt. Egyetlen dolog igaz az első sorokból, hogy valóban remekül érzem magam a bőrömben (jó, lehetne egy kicsit feszesebb az a bőr, de vigye kánya emiatt már csak nem megyek a Dunának). Az már biztos, hogy én vagy magamat adom, vagy semmit. Nem az én világom a fikció. Produkál az élet elegendő alkalmat, amiről aztán remek beszámolók születhetnek, és higgyétek el jól fogunk szórakozni mindannyian, ha a húsvér valóm főszereplésével mesélem el ezeket.
Korábbi blogom főszereplője jó szerével két gyerekem volt, bőven adtak okot nevetésre, sírásra, örömre, bosszúságra, mondhatni állandó témát szolgáltattak. Most megpróbálom magamat a fókuszba helyezni, egyrészt mert kellően az agyamba sulykolta a média, hogy ez nekem jár :), másrészt mert végtelen önteltségemben azt merem gondolni, hogy az én - még egyáltalán nem lefutott majd" fél évszázados- életem is bővelkedik olyan eseményben, amin lehet nevetni, bánkódni, gondolkozni, és nem utolsó sorban azt is bátorkodom gondolni, hogy néha, néha szerzek egy pár jó percet, annak, aki olvassa az írásokat.
Lehet, talán az elején kissé döcögős lesz, de azt hiszem, ha belejövök fog ez menni megint....vagy nem?...na neee, csak nem fogok már rögtön itt az elején elbizonytalanodni? Hol az a másik alteregó, gyerünk hosszú fekete hajú démon kérek egy kis biztatást...Hajrá Era, ne hezitálj, merülj el újra a betűtenger fertőjében, és tedd amit szeretsz, ÍRJ! ÍRJ! ÍRJ!